Keresem a lelkem.

Csendben ülök, ma lelkem
hallgatag.
Békét keresve bennem,
kissé ingatag.
Keresem a fényem, mutassa
az utat.
Amit olykor lelkem hiába
kutat.

Elhalnak bennem a feltörő
szavak.
Néma öröklétben keresem
a vigaszt.
Néha fájnak... kimondatlan,
mégsem?
Kérdések... mely folyton
válasz nélkül marad.
S értsem?


Érzések terheit cipelem
szívemben.
Megbénítja testem, nem
mozdul meg bennem.
Lelkem megkötözve,
gúzsba kötve.
Félek....
Gyakran annyira fáj, hogy
semmit sem érzek.

Őszi álom!

Különös álom szárnyal
szelíd nemességgel.
Tarka pille szárnyon
repül a messzeséggel.

Vadon termő fáknak
mézédes gyümölcse.
Keserédes vágyak
puha szelídsége.

Hegyi patak vize
forrás tisztasága.
Lélekfojtó könnyek
sötét szemek árnya.

Hurrikán erejű szelek
erős szárnyán.
Repít a magasba
lélek ingoványán.

Kanyargó földutak
oly kusza az ember.
Szívörvény felemel,
süllyed, s végül elnyel.

Repül a pillangó
édes színes álmok.
Mozdulatlan szobor
a vár fokán áll most.

Szivárvány fényű
harmatcseppes reggel.
Álmokból ébredő
őszi néma csenddel.

Mint néma szobor....

Néha úgy érzem magam, mint
ezeréves szobor.
Mit időről-időre belep a por.
Nem tisztítják, csak viharos
szelek, eső áztatta bús reggelek.
Csak állok némán, mozdulatlan.
Telnek az évek, évszázadok,
s még mindig néma szobor
vagyok.
Homályba vész fényem, s ha
elered az eső, cseppjeivel
mossa a port, mit rám rakott
az idő.
A nap sugara szivárványként
színezi esőcseppjeimet.
Permetként viszi a szél tova,
s elnyerem régi fényemet.
Nem kopott meg fényem, csak
belepte a kor.
Mit időnként az idő fényesít,
csiszol.
Múlnak a századok, évezredek,
a por csak rakódik, időnként
lepereg.
S az örök körforgás pereg, csak
pereg és pereg.

Hazavágyom....

Olykor, sötét éjszakákon, nem jön a szememre álom.
Vállamra terül az éjjel, magányomnak sötétjével.
Nem marad, csak egy gondolat, parányi fény.
Árnyékban is mozdulatlan, apró remény.
Ólomsúlyként nehezedik szívemre a magány.
Éjjelente körbetáncol a fekete talány.
Álmatlanul forgolódom hideg ágyamon.
S talán egy nap megszűnik a fájdalom.
A csillagos égre nézek, millió, parányi fények.
Elkápráztat csillagfényük, a lelkem már rég a részük.
Hazavágyom minden éjjel, úgy elmennék a sötéttel.
De jön a hajnal napsütéssel, s nem enged a csillagos éggel.

Olyan vagy nekem....

Olyan vagy nekem, mint a lágy tavaszi szellő,
előbb körbetáncol, átölel, majd bársonyával átsző.
Simogatja lelkem, mint arcom a meleg
napsugarak.
S már boldog mosolyomból szikrázó fényt fakaszt.
Lelkembe fonod a tavaszt, gyönyörű színes
álmokat.
Nem kell megérints! Átjársz, mint egy Édes
gondolat.
Szívembe költöztél és énekelsz nekem kedves
titkokat.
S ha nem szólsz, lelked beszél helyetted, fülembe
dúdolja szíved dallamát.
S ez olyan nekem, mint egy vallomás, amit nem
ért meg senki más.
Én csak csendben hallgatom szíved titkait, ebből
szövöm kettőnk Édes álmait.

Hangot törnék...

Ha lelkemből szólok, nem érti senki.
De jó lenne érthetőnek lenni.
Kiadni magamból minden jót és
rosszat.
S ha hallgatok, azt sem érti senki.
De jó lenne némának lenni.
Csak hallgatnám a csendet, hangot
törnék.
Néha kiáltanék, hallja meg a világ!
De helyette némán mondok imát.
S csak azt kérem, bárcsak meghallanád!
Lassan elhalnak a szavak...
Minek? Hisz mások nem hallanak.
Szavak helyett a csendet hallgatom.
Benne van elharapott mondatom.
Néma csendem lelkemnek vigasz.
Benne van a kérdés, és mindenre
a válasz az igaz.

Kékség!

Kék égen képlékeny kék térben
kék tónak mélyében
kétségem létében embernek
vétkében
angyalnak képében kék színű
szépségben
kékellő márványban fényerdő
fájában
kék forrás kék vize vizének kék
íze
kék hegyek ormain kék felhők
fodrain
kék este kék csillag kék fényű
éj illat
kék álom kék párna kékellő
jég álma