Keserű lélek....

Oly sok ezer hang hasadt már
dallamtalan.
Hasztalan szavak bántón, néha
hangtalan.
Szívbe markolón, élesen hasítva
szíven üt.
Majd csak a fájdalom marad, s a
csend, mely visszaüt.
Bánatot oltó magányba zárt idők.
Sóhajok nélkül is beszélő
nyösztetők.
Sápadt arcoknak keserves
gyászukat,
Visszaverik az elmúlt idők
jajgatásukat.
Csend honol mindenütt, a szív
hasad.
Lélekvérrel írnak kényszer
álmokat.
S a keserv marta lélek a
sötétben bolyong.
S csak a bánat élteti, jajong,
sajog.
Mindent pusztít, mit elér,
embert, lelket, szívet.
S mi élő volt, míg nem lesz
minden sivár és holt.

Létidő!

Létidőbe zárt gondolat.
Múltba hullt szavak.
Óráknak tűnő pillanat.
Üvöltő csendfalak.

Remegő félszegek.
Örömtől részegek.
Zajtól csendesek.
Érző emberek.

Szántak a szavak....

Szívem szóvirágok szúrják,
kívánkozik belőle a sóhaj.
Lelkem lepelbe bújik, s
eltörpül mellette az óhaj.
Nem száll, megreked, csak
hallom néma himnuszát a
szónak.
Belém mar, s nem érzem
kellemét a jónak.
Csak dohos porszagát a
mulandó Ó-nak.
Vesztesek szavait idézik
az ódák.
Hová lettek a hősök, a
bátor valóság?
Mennyi év, s még
mennyi hit kell hozzá?
Amitől a lélek nem
válik gonosszá.
Szántanak a szavak,
mély nyomokat hagynak.
Talán magot vetnek
egy szép, új holnapnak...

Álomcserepek....

Álom cserepekkel kirakott úton megyek
a sötétben. Csak néhány üvegcserép csillan meg a
fényben. Sajdulok, megállok... Tompa gondolat. Elindulok...  
Néma szó tornyom torkon ragad. Társtalan magány fogja vagyok mégis 
szabad. Szabadon szárnyaló madárként járok égi utat. Valami Ősi erő mégis fogva tart. Lánctalan bilincsben álmodom álmomat. Vadászt játszom,de nem vagyok csak áldozat. A sorsom kergetem, s keresem önmagam. Körbe jár lelkem,de testemben béke van.
Mezítláb járok felsérti talpam. Álmodom álmatlan álmot magamban.

Ébredés....

Ha ébredek és a nap mosolyog le rám, 
Rád gondolok  
Te még alszol Cicám.
Néha megsímítom arcod szelíden 
fel ne ébredj álmaidból kedvesem. Máskor megcsókolom a homlokod
s csak nézlek, s tűnődöm vajon mi az 
amiről álmodsz? Olykor hozzád bújok és szívverésed 
hallgatom, s te átölelsz és szeretsz 
nagyon. Máskor csak némán ülök az ágyadon 
és csendben lélegzeted hallgatom. S csak arra gondolok Szeretlek nagyon
Angyalom. Mikor eljövök a szívem ott hagyom , 
lelked zugába, mert ott az otthonom. Így köszöntöm a reggelt, s áldom a napot,

mert Édes mosolyával beragyog egy 
egész világot.

Te világítod be lelkem !

Te világítod be lelkem minden szegletét. A szó, hogy Szeretlek ehhez képest oly kevés. Benne vagy az ébredésben. A reggeli napsütésben. A kávé illatában. Egy gyermek mosolyában. A dalban, mely szívemnek zenél. S a szóban, mit elfúj az őszi szél. Egy szerető ölelésben. A kandalló melegében. A néma csendben, bennem velem a szívemben. Egy apró gyertyafényben. Az éjszaka sötétjében. Az utolsó gondolatban míg elalszom egymagamban. A fényes csillagokban és a legszebb álmaimban. Minden Édes gondolatban.
És abban a pillanatban amikor csak szívem dobban.

Magamnak szeretlek.....

Magamnak szeretlek minden harmat csillanásban.
 Gyöngyfényű esthajnal varázsban. Szívemhez szegezlek jégcsillag valómban.
Kiolvadok minden tiszta szóban.

Magamnak szeretlek virág tenger árban.
 Kósza szellő lágy simogatásban. Kincsként ölellek gyémánt
 varázsában.
Mosolyban fürdetett fényes napsugárban.

 Magamnak szeretlek perzselö parázsban.
Fényárban úszó forró égi lángban.
Hűsítő lágy csikland
 esőzuhogásban.
Belém oltott szerelmi varázsban.

 Magamnak szeretlek ezerszínű
 fákban.
 Levélpárnán járó léptek avarjában.
Szívem mélyén sejlő csendes
 boldogságban.
Csak magamnak szeretlek öröklétű
 mában.